Olykor a némaság a legjobb választás!

Némaság, mikor nem tudod elmondani szavakkal mire gondolsz vagy épp mit érzel. 

Hihetetlen, hogy mindig ugyan olyan véleménnyel vannak rólam az emberek. Bármit csinálok, valahogy mindig kicsavarják azt, amit leírok és ellenem használják. Ezért is utálom kimondani, amit gondolok és amiket érzek, mert teljesen felesleges. Inkább őröljön fel minden rossz érzés, maradjon minden gondolat a fejemben, ahova való! Nem hiába vagyok önbizalom hiányos, mivel mindig ugyan azon csapdákba esek és mindig nekem fáj a legjobban. Nem tudom, nem bírom kikerülni az örökös hibákat, amiket minden évben megtapasztalok. Tényleg teljesen feladom a vélemény kinyilvánítást, nem mondom ki többet azt, ami zavar. Megtartom magamnak, hogy belül felemésszen. Nincs más választásom. Inkább kisírom a szememet és teszek úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de nem látom semmi értelmét annak, ha kimondom mit is érzek. Annyira belefáradtam már! Unalmas! Egyszerűen, unalmas és nem akarom folyton ugyan azt átélni...

Nem értem mért kell a másik mondandójából kiemelni egyetlen kis részletet, majd azzal támadni vissza rá? Mért?! Közben nem is veszi észre a másik, hogy mi is a szöveg lényege. Szavakkal sem lenne jobb, azok is mind-mind fárasztóak. Hogy folyton bizonygassam nekem van igazam és nem neki! Egyszerűen belefáradtam már a sok üres szavakba, melyek el sem érnek annak, kinek szólnak. Annyira üresek és említésre sem méltók a másiknak, hogy az hihetetlen! Feladom! Végképp feladom és mindent is megtartok magamnak, de utána ne én legyek a hibás, hogy amiatt lesz rossz, mert én inkább leszek szomorú és sírok, minthogy a másik nekem eshessen és felhasználhassa ellenem a szavaimat! Mindig, minden dologban én vagyok a rossz. De komolyan! Mindig! Mért csak ideig-óráig jó minden?

Mit kellene tennem, hogy megértsenek az emberek? Hogy elfogadjanak olyannak, amilyen vagyok? Hogy megértsék azt, aki vagyok? Talán jobb lenne egyedül. Egymagamban, ahol senki sem bánthat és nem kell attól tartanom, hogy megbántanak. Minden egyes évben megtapasztalom azt, hogy nem vagyok elég jó. Hogy nem vagyok senkihez sem való és eltolnak. Eltaszítanak maguktól, mert nem vagyok jó nekik. Mert idegesítő vagyok, túl érzékeny vagy épp más a probléma. Pedig igyekszem, de.... mindig elbukok. Mindig! 

Ideje csendben maradni, némának lenni és semmit sem mondani arról ki is vagyok, hogy ki is voltam vagy ki szeretnék lenni! Annyira felesleges. Ha nem lennék, senkinek sem hiányoznék... Tudom ez badarság! Anyukám és a gyerekeim biztos szomorúak lennének, de az, kire gondolok nem. Hamar túllépne rajtam, hisz nem vagyok egy emlékezetes személy. Nem vagyok jó és nem is leszek. Túl naiv vagyok! Túl sebezhető és önbizalom hiányos! Ezt sosem fogja senki sem megérteni, mert nem is érdekli!

Az önbizalom hiány eléggé erős bennem, mert nagyon nehezen veszem rá magam arra, hogy mit is kellene változtatnom. Mind pl. fejleszteni magam, mert tudom úgy is béna vagyok, nincs hozzá tehetségem, sőt semmihez sem! Állásom pedig aligha lesz, ha életem nagy részében a gyerekeimet neveltem, őket próbáltam segíteni, vigyázni rájuk... Egyszerűen nem megy az, hogy bízzak magamban, hogy erőt vegyek és igenis odategyem magam, mert nincs ki bátorítson. Nincs ki erőt adna, hogy igenis meg tudom csinálni és ott lesz végig mellettem.... Nem, ilyen személy sajnos nincs. Nem érzem...

Minden, amibe belevágok falakkal van tele és időpocsékolásnak érződik. Nagyon nehéz előre mennem. Túl sok negatív véleményt kapok, ami elbátortalanít a tetteim végrehajtásában. Egyre kevesebb erőm van ahhoz, hogy menjek előre és tegyem, amit kell. Nagyon nehéz mindenkinek megfelelnem, hogy a másik ne tudjon belém kötni, hogy sértéssel támadjon vagy épp visszalökni a mélybe. Nem tudok mindenkinek úgy megfelelni, ahogy elvárná! Ez nem megy! Ha sikerülne se lennék elég jó!

Sokaknak ez csak panaszkodás, sajnáltatás vagy rosszabb... De nem érdekel! Mindenkinek megvan a maga véleménye, a maga érzései és vágyai! Tudom magamról, hogy nem vagyok egy nagy szám, hogy rengeteget kellene fejlődnöm, de ha nincs meg a megfelelő környezet ehhez, akkor eléggé nehéz pozitív lenni! Szerintem ezt nagyon sok ember ismeri, átélte vagy átéli!

Olykor jó kiírni magadból, ha nincs kinek elmesélned. Kicsit megkönnyebbül az ember. Ha sírsz is minden bánatod lefolyik az arcodon, kiadod azt a fájdalmat, mely belül nyomaszt. Olykor már másnap kicsit jobban vagy, ez persze függ az adott szituációtól, mely a bánatot generálta benned. Vannak nagyobb és kisebb bánat okozta érzések, mely szomorúságot hagynak a szívedben és nem vagy képes jól kezelni őket. Vannak erős és gyenge emberek, személyek... Én erős szeretnék lenni, hogy könnyebben vállat tudjak vonni a dolgokra, hogy kevésbé érjenek rosszul a rossz dolgok. Eddig még nem sikerült azzá válnom, messze vagyok tőle. Nagyon messze...

Remélem egy napon majd kevesebb lesz a negatív, mint a pozitív. Felcserélődik a kettő és nyugodtabb lesz minden, mint most van. Lehet minden csak reménykedés és felesleges álmodozás, de azért remélem, hogy megélem. Vagy nem tudom... Már nem nagyon tudok pozitívan előre tekinteni... Maradjunk a jelennél! 

Pusztán csak kiírtam a gondolataimat, melyek jó ideje, évek óta vannak... Vajon elmúlnak majd?