2023. március 16., csütörtök

Extrovertált vagy introvertált személyiség?

Gondoltam most személyiséggel kapcsolatos posztot írok. Hogy én melyik is vagyok, melyikhez illek jobban. Melyik részébe tartozom. Két igen kiemelő személyiségformát emelnék most ki, mint azt a cím is mutatja. A könnyen és a nehezen barátkozó típust...

Az extrovertált személyiség olyan kitárulkozó típus, aki könnyen kifejezi érzéseit és gondolatait mások irányában, alapvetően nyitott és társaságkedvelő, problémamegoldásában nagyban támaszkodik szociális hálójára, vagyis szereti megosztani másokkal, ami nyomasztja.

Az introvertált személyiségű emberek felmérik saját helyzetüket és a környezetüket, elemzik élethelyzetüket, hajlamosak sokat töprengeni. Fárasztja őket a túl sok kommunikáció, a túl sok szociális inger, szívesebben vonulnának el saját gondolataikkal, hogy feltöltődjön.


Kisgyerekként az introvertált személyiség típusba tartoztam. Mindig is visszahúzódó, csendes gyerek voltam. Háttérben megbúvó, nem szerettem, ha felfigyeltek rám. Mindig zavart, ha többen rám néztek. Ha a tömeg rám pillantott és várták, hogy megszólaljak. A reakciók, melyeket kiváltottam belőlük némaságommal, igencsak elbátortalanítottak. Nem mertem megszólalni, hisz úgy is csak megszóltak. Mindig magamba zárkódtam, nem jártam el sehova. Egy barátom volt, de az sem igen törődött velem. Pedig akkoriban még azt hittem, hogy a legjobb barátok vagyunk, de idővel beláttam ez sosem volt így... Mindig otthonülős voltam. El voltam a magam kis világában. Már akkor rajzolgattam, az írás is ott volt, de még nem vetettem papírra történeteimet. Azt csak később. Rajzok formájában alkottam meg az én kis történeteimet. Magamnak való voltam és nem érdekelt senki. Nem mertem elmondani, ha bántott valami. Magamban tartottam a problémáimat, megtartottam magamnak a véleményemet. Tűrtem a bántalmazást és hagytam magam. Hiába akartam volna, nem bírtam csatlakozni kortársaimhoz, kik csak megvető pillantást tudtak vetni rám. Jobbnak láttam, ha végig meglapulok a háttérben, mint egy kis szürke egérke a sötétben...

Felnőttként megváltoztam. Most már az extrovertált személyiséghez sorolnám magam. Továbbra sem szeretek a középpontban lenni, viszont szeretek barátkozni. Új embereket megismerni, meghallgatni őket és segíteni, ha tudok. Szeretek eljárni helyekre. Viszont a találkozók még mindig zavarba ejtenek és félek attól, hogy csalódást okozok a másiknak. Bár tudom badarság, hisz nem adom ki másnak magam, mint amilyen valójában vagyok. Inkább a külsőm izgat, mellyel sosem voltam megelégedve. Ezen igyekszem változtatni és többet találkozni a barátaimmal. Szeretnék időt szakítani rájuk és nem csak táv beszélgetni. Bár igaz, ez nem olyan könnyű az én esetemben, hisz azóta már gyerekeim lettek. De minden megoldható... Már könnyebben beszélek a gondjaimról, problémáimról. Kimondom a véleményemet. Bátrabban osztom meg az élményeimet, a tapasztalataimat másokkal. Nem hagyom magam elnyomni és kiállok magamért, ha úgy hozza a helyzet... Nem vagyok különleges, még is több embertől megkaptam eme nevezőt, melyet mind a mai napig nem értek. Biztos oka van, hogy így gondolja, de ettől még nem érzem magam annak. Csak egy átlagos nő vagyok, kinek rengeteg álma van és szeretné terveit megvalósítani.^^  

2 megjegyzés:

  1. Húh! Nagyon jó, tartalmas bejegyzés lett🥰 Én még mai napig introvetál vagyok, de van bennem Extrovertált is, de nem mindenkinek nyilok meg, de szerintem ezt észre is vetted. Nekem idő kell ehhez, mihez megszokom a társaságot stb. Bár már ismersz, nem kell neked megmutatnom magam😃 Várom a következő bejegyzésed🥰😘

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm.🥰 Igen, én már elég jól ismerlek téged.^^

    VálaszTörlés