Egyedül

Már gyerekként sem voltam egy társasági lény. Ez pedig felnőttként sem változott. Jobban szerettem egyedül lenni és a kis világomban meglenni. Nem barátkoztam. Ahhoz túl félénk voltam. Főleg a kezdeményezéshez. Így hát barátaim sem voltak. Az óvodában szerintem senki. Egy sem akadt. Általánosban volt, de az ki megszólja, hogy én szegényebben élek nála, az voltaképp nem is igazi barát. Ahogy elvégeztem a 8 általánost, meg is szakadt a barátságunk. Jóval gyengébb tanuló voltam nála és szegényebb, így lenézett. Visszagondolva nem is volt a legjobb barátnőm... Majd a középiskolában lett egy igen jó barátnőm, de amint elvégeztem a sulit, mentem a fejem után és vele is megszakadt a kapcsolatom.... Volt több internetes barátom, de miután édesanya lettem majdnem mindenkit elvesztettem. Senki sem volt már rám kíváncsi és nem beszélgettem senkivel... 

Egy pár évig még volt beszélgető társam, de apránként mindegyik eltűnt. Az anyaság egyik "átka". Mindenki úgy hiszi, hogy már senkire sem jut időm a gyerek nevelés mellett. Pedig tévedtek! Aki fontos nekem arra mindig jut időm! Fordítva ez már nem volt igaz. 😞

Dolgozó emberek! Ez a fő ok! Én itthon vagyok. Könnyebben megoldom a dolgokat... Persze azért nem. Hisz felügyelet mindig kell a gyerekekre. Néha én is elfoglalt vagyok vagy épp nem tudom kire hagyni őket. De ha kell megoldom! 

Nagyon vágytam a barátaim társaságára. Szerettem volna találkozni velük. Mindegyikkel. Egy évben párszor, mikor jó nekik... de... Egy idő után, mikor nem adtak választ rá... feladtam. És ez csak a nyáron éreztem így. Magányos vagyok! Bevallom és szomorú, hogy az évek, a felnőttéválás, az anyaság és a távolság ennyire szétzilálta a barátságunkat! Elegem van! Inkább leszek magányos, minthogy tovább szomorkodjak amiatt, hogy reménykedek abban, hogy találkozhatok velük. Befejeztem és ezt az évet teljesen elengedem! Már nem érdekel az egész! Érezzék jól magukat más társaságában! 

Úgy érzem és azt a következtetést vontam le, hogy nem létezik örök barátság sem. Én erre nem találtam rá. Sajnálatosan. Pedig olyan jó lenne kibeszélni az érzéseimet, a történéseket az életemben, a jó és rossz dolgokat megosztani egymással... Ahogy a szerelmet, úgy a barátságot sem nekem teremtették. Inkább lemondok mindkettőről, minthogy fájdalommal gondoljak rá, hogy "Mit rontottam el? Hogy mért kell egyedül lennem? Ez a sorsom?"... Megannyi kérdés kavarog a fejemben...

Senkinek sem akarok gondot okozni. Azt éreztetni, hogy erőszakos vagyok. Nem akarom felidegesíteni sem őket a folytonos "Akkor mikor tudunk találkozni?" kérdésemmel. Megkérdeztem eleget. Úgy is tudom mi a válasz... Inkább csendben maradok és leszek egyedül. Társaságul pedig majd a gyerekeim lesznek, míg ki nem repülnek. Ennyi!

Egyre jobban kezdek mindent feladni és elfogadni, hogy mennyire értéktelen is vagyok! Apránként elveszítem a barátaimat...  😥