Melcsi Blogja

Gondoltam mépg írok egy kicsit arról, hogy a mai világban mennyire nehéz is a társkeresés. Ahogy olvasgattam más emberek posztjait, véleményeit eléggé megoszló volt, de javában inkább negatív tapasztalatokat szerezve osztották meg gondolataikat. Hisz a nőkről úgy hiszi csak a pénzes, jóképű, izompacsirtákra buknak. Az jön be nekik és csak azt akarják. Pedig szerintem sokkal többet ér a figyelem, a törődés és a kommunikáció. Kölcsönös, nem csak egyoldalú az egész. A férfiakról meg azt gondolják a legtöbbet, hogya csak a nagymellű, dögös testű, vadmacskák jönnek be, kik bevállalósak és imádják mutogatni magukat. Tökéletes bőr, haj és arc. A túl átlagos nőkre már nem nagyon vetnek szemet. Legalábbis én is ezt tapasztaltam... Mennek össze-vissza ezen dobálások és így nem tud egyik nem sem rendesen ismerkedni. Sok férfi egyből meztelen képet kér, nyomul ezerrel, hogy miként is döntené hanyat a kiszemeltjét. Míg egyes nők már pénzt kéregetnek maguknak... Hát igen.... Vegyes az egész, de jobb...

Mivel rendszeres plazmaadó vagyok, így évente egyszer el kell mennem vért adni. Február 15.-ig volt határidőm, így gondoltam amint lehet elmegyek. Január 26.-án el is tudtam menni. Hasonlóan úgy készültem fel rá, mint mikor plazmára megyek. Minimum 3 liter folyadék és olyan ételek, melyek tartalmasak. A súlyom éppenhogy jó, amin általában elkerekedik a szem és szinte kiakadásveszély van, de én már csak ilyen vagyok. Ha zabálok sem hízok el. Talán, ha tartósan hatalmas mennyiségű kajákat falnák be, akkor esetleg, de ezt nem szeretrném letesztelni. Én a hozzánk legközelebbi városba mentem el vért adni, nem oda, ahol a plazmát szoktam adni. Délután 14 órától már mehettem is. Párom elkísért munka után, így fél 4 körül oda is értünk. Voltak egypáran, így sorban álltunk.- Volt ott 2 nagyon aranyos néni, kik kínáltak bennünket különböző teákkal. Volt ott süti is vagy víz. Felvették az adataimat és ki kellett töltenem egy adatpapírt, melyen különböző kérdésekre kellett igennel avgy nemmel vá...

Gondoltam összefoglalom, hogy 2025-ben az általam megnézésre kerülő filmekből mennyit is sikerült megnéznem. Moziba nem nagyon jártam, de mikor meghívtak, elmentem. Ezáltal több filmet is meg tudtam nézni, melyek persze nem votlak a listámon, de sebaj. Köztük ott volt a Fantasztikus Négyes: Első lépések . Számomra maga a film, egynek elment, de nem tetszett annyira mint maga az első (pontosabban második) verziója, a 2005-ben készült, melynek főszereplői között volt a Storm testvéreket játszó Jessica Alba illetve Chris Evans. Ez a 2025-ben készült film, hát... annyira nem nyerte el a tetszésemet, pedig folytatást igérve lett vége. Még egy olyan film volt, melyet szintén a moziban nézztem meg, ez pedig a Szuperman . Van több verziója is, melyekből talán ha kettőt láttam. Jobban inkább a sorozatot, melyben Dean Cain játszotta a főszerepet. Cime pedig a: Lois és Clark: Szupermen legújabb kalandjai volt. Illetve a "Smallville" című sorozatot, melyben Tom Welling volt maga Szuperme...

Idén csendesebb lesz a szilveszter. Nincsenek nagy tervek, zajos társaság, hosszú lista arról, minek  kellene  történnie. Csak mi ketten, egy este, ami nem akar többnek látszani annál, ami valójában. Ahogy közeledik az év vége, óhatatlanul visszanézek. Ez az év sem volt egyszerű. Volt benne tanulás, elengedés, újrakezdés, és olyan pillanatok is, amikor meg kellett állni, mert másképp nem ment. Nem mindent csináltam jól, de mindent őszintén. Most jólesik, hogy nem egyedül lépek át az új évbe. Nem nagy gesztusokkal, nem hangos visszaszámlálással, hanem csendben. Egy beszélgetéssel, egy mosollyal, azzal a biztos tudattal, hogy valaki ott van mellettem. Nem megoldva mindent, csak jelen.... Mármint az rendben van, hogy a gyerekeim itt vannak velem, kik még sokáig itt lesznek, de én most máshogy gondolom eme sorokat... Ez az este nem az ígéretekről szól. Inkább arról, hogy elfogadom: ennyi volt ez az év. A maga hibáival, örömeivel, kérdéseivel együtt. Nem akarom siettetni a jövőt...

Ma másképp indult a reggel. Nem volt benne sietség. A fény is óvatosabban jött be az ablakon, mintha tudná, hogy ma nem kell sietni sehová. Egy darabig csak figyeltem a csendet, és hagytam, hogy megérkezzen a nap. Karácsony napján mindig minden lassabb. A mozdulatok, a gondolatok, még az idő is. A tegnapi készülődés után ma már nincs mit bizonyítani. Ami elkészült, elkészült, ami nem, az így marad. És valahogy ez most rendben van. Eszembe jutottak a régi karácsonyok. Gyerekkori reggelek, amikor minden izgalmas volt, és a várakozás szinte kézzelfogható. Ma már más a hangsúly, de a melegség megmaradt. Egy mosolyban, egy mondatban, egy közösen eltöltött pillanatban. Volt ma nevetés, volt csend, és voltak gondolatok is, amik halkan, de kitartóan kopogtattak. Nem zavartam el őket. A karácsony jó alkalom arra, hogy az ember szembenézzen magával – ítélkezés nélkül. Este, amikor kigyúltak a fények, egy pillanatra minden a helyére került. Nem nagy dolgok miatt. Hanem azért, mert most itt vagyok...

Ma reggel csend volt. Az a fajta, amit nem kell megtörni. Kint hideg volt, az ablakon lassan csúsztak lefelé a páracseppek, és először nem akartam semmit. Nem tervezni, nem sietni, csak ülni egy kicsit ebben a félhomályban. Ahogy közeledik a karácsony, egyre több minden jut eszembe. Nemcsak a fények és az illatok, hanem az elmúlt év is. Hogy mennyi minden történt, és mennyi minden maradt kimondatlanul. A karácsony valahogy mindig felerősíti ezeket a gondolatokat. Nem bántóan, inkább csendesen. Ma rájöttem, hogy már nem várom az ünnepet úgy, mint régen. Most inkább hagyom, hogy megtaláljon. Nem akarom túlírni, túlszervezni. Elég, ha jelen vagyok benne. Egy gyertya, egy lassú délután, egy emlék, ami váratlanul előbukkan. Vannak hiányok is. Nevek, amiket ilyenkor gyakrabban mond ki magában az ember. De már nem fájnak élesen. Inkább helyet kérnek. Megengedem nekik. Talán ez a karácsony erről szól majd: megállni. Elfogadni, hogy nem minden teljes, de ettől még egész. Hogy nem kell mindig er...