Hosszú kihagyás, kedvetlenség, szomorúság vagy bármi más, mely rossz közérzetet öltött rám. Eme évben sokszor előfordult az, hogy nem volt kedvem, energiám sem arra, hogy bármit is alkossak. Hisz számomra a blog is egy "alkotás" szavak, mondatok formálása majd azoknak megosztása eme oldalon. Mit írhat az, ki folyton szomorú és néha adatik meg az, hogy mosolyogjon. Hogy igazán, szívből mosolyogjon? Mert sajna nekem nem igen jutott eme évben boldogság vagy öröm. Mindig volt valami vagy valaki, ki a padlóra csapott és elvette az életkedvemet. Barátokat vesztettem el, ismerősök töröltek és tűntek el az életemből. Megismerkedtem ugyan pár új személlyel, kikkel jó beszélgetni. Van is egy, ki napi szinten ír és mindig megkérdezi hogy vagyok, mit csinálok. Értékelem és nagyon kedvesnek tartom. Aligha adak olyan személy kinek én magam fontos lennék a gyerekeim és az anyukám számára. Már nincs egy ilyen ember sem rajtuk kívül. Nem érek én sem olyat, melytől egy adott személy különleges lenne. Túl sokszor csalódtam és bántottak már meg. Nem mondom, hogy én magam olyan jó ember lennék, mert nem. Ez egyáltalán nincs így. Rengeteget változtam és ez nem épp pozitív irányt vett. Inkább eltoltam azt, kit inkább magam mellett akartam tudni. Az magánéleti gondjaim egyszerűen bekebeleztek és már nem tudtam tűrtőztetni magam. Vágytam valakire, ki elhiteti velem, fontos vagyok és értékes, de mindez csupa ábránd volt. Túlságosan akartam és hibát-hibára halmoztam, majd lassan elnyelt a sötétség. A kétségek, a túlagyalások és a remény elvesztése... mind-mind negatívumok voltak az életemben és már nem is akarok reménykedni. Bízni abban, hogy mindezt magam mögött hagyhatom és egyszer majd jobb lesz. Mért lenne? Nem érdemlem meg egy cseppet sem! A büntetésem eme hibák miatt, a magány. Mellém nem jár új társ, nem lesz ki fényt hoz az életembe. Csak én és a gyerekeim. Kik apránként kirepülnek majd az otthonunkból. 1,5 év múlva a nagyobbik lányom, majd utána nem sokkal követi a nagyobbik fiam. Majd a következő és 7-8 év múlva egyedül maradok. Ha ennek így kell lennie, nincs mit tennem. Nem szeretnék ismerkedni, randizni vagy megkeresni azt, ki ugyan úgy fog szeretni, ahogy én szerettem őt. Nem! Ezt már idén elhatároztam, hogy nem fogok a magánéletem ezen részével foglalkozni. Vezekelnem kell mindenért! A lehetőségek elhalasztásáért, az elhamarkodott szavak leírásáért és a tetteimért, melyekre olykor képtelen voltam határozottan fellépni! Minden bűnöm utol ért és nem is akarok előle elszökni, kibúvást találni. Mert nincs mért. Ha a sorsom ez, akkor el kell fogadnom. Nem mindig mi irányítjuk a sorsunkat. Kivel mindig összehoz, egy napon már nem fog. Hisz az érzéseink megváltoznak és ha nincsenek táplálva, előbb vagy utóbb elhalványulva szertefoszlanak. Ha így kell lennie, nincs mért harcolni. Nincs miért küzdeni a másikért és azért, hogy elfogadjon. Küzdeni a szeretetéért és a figyelméért. Ha már egyszer azt tapasztaltad kevés vagy neki, vége! Nincs tovább! Tudni kell feladni, lemondani róla. Hisz, ha a sors valóban úgy akarja és nem lesz akadály kettőtök között, akkor összehoz benneteket a legváratlanabb helyzetben... Gondolhatok erre? Vajon igaz lehet? Nem tudom...
November 25.én volt két éve, hogy elkezdtem írni ezt a bologot. Más-más témával íródtak bejegyzései. Az elején ment, de utána egyre jobban elkallódtam. Nem foglalkoztam vele, pedig rengeteg mindent ki tudtam volna magamból írni. Egy kis szünet után, ismét folytatni fogom. Mert voltaképp szeretem a blogom. Nem számít, hogy nem ír senki. Ha naponta legalább 2 vagy 3 ember elolvassa a kis szösszeneteimet, a gondolatmeneteimet... Már megérte leírni. Hisz nem teszek azért, hogy népszerűsítsem az oldalam. Csak vagyok és írok. Ehhez nem is szeretnék többet hozzá adni. Míg van időm, könnyebben vagyok, de eljön az a nap, mikor már magamra sem fog jutni időm. Mikor én is pénzkeresővé válok. Már bele is léptem abba a pontba, mikor nem csak a háztartással szeretnék foglalkozni. Hisz eme világban, már nekem is többet kell az asztalra leraknom. Egyedülálló anyaként nem akarok mástól függeni. Két lábon akarok állni és megvenni, amit eddig nem tudtam vagy elmenni oda, ahova nem tudtam. Egy nap el akarok érni oda, mikor egy keveset is, de félre tudok majd tenni egy nagyobb dolog megvételére vagy megvalósítására. Csak igyekeznem kell és odatenni magam. Akarni azt, amit elterveztem és nem meghátrálni. Igyekszem pozitív lenni, de nagyon nehéz. Mint magammal, mint a környezetemmel szemben. Hisz rengeteg olyan inger ért, ami elvette még a létezésem értelmét is. Mely csak azt éreztette, hogy felesleges vagyok és semmitérő... Igen, gondoltam már erre. Nem is egyszer. Szomorú, de így van. A jövőben változtatni akarok és, ha sikerül már jobban fogom magam érezni. Legalábbis ebben hiszek.
